Lujzi szeptemberben elkezdte az óvodát, és nekem nagyon
rossz (volt), hogy nem tudtam, hogy mit csinál abban a 6-7 órában, amíg az
oviban van. Minden percéről tudni akartam, alig vártam a délutánokat, hogy beszámoljon
arról, hogyan telt a napja. Mit játszott? Kivel játszott? Mit evett? Mennyit
evett? Mit ivott? Mennyit ivott? Mit „tanultak”? Hogy érezte magát? Hányszor
pisilt, kakilt? Csendes pihenőben hogy aludt? Mit álmodott?... Egyszóval
mindent. Amikor hazafelé jöttünk az oviból rá is zúdítottam ezeket a
kérdéseket. Az alábbi válaszokat kaptam, az amúgy reggeltől estig csacsogó
lányomtól: „Nem volt semmi.” „Nem emlékszem.” „Igen.” „Nem.” Tisztára, mint egy
rendőrségi kihallgatás…
Azt is észrevettem, hogy ideges lesz a sok kérdéstől, meg
egyáltalán az ovis témától, úgyhogy az első hét után eldöntöttem, jegelem a
témát. Ez persze nagyon nehezemre esett. Időnként azért bedobtam 1-2 kérdést,
de ha láttam, hogy kezd visszahúzódni, akkor témát váltottam. Aztán ahogy a beszoktatás
nehézségei elmúltak, úgy jöttek az infók is. Először új mondókákat, énekeket
kezdett előadni, aztán egyre több mindent. Amikor pedig már elhagyta az itthoni
hisztiket és zsarolásokat a reggeli indulásnál, akkor azt a taktikát
választottam, hogy én meséltem neki a napomról. (Pl.: Hol vásároltam. Mit
vásároltam, főztem. Takarítottam. Olgi mivel, mit játszott – azért az Olgival
közös játszást, játszóterezést még nem említettem egy ideig…:))
Azt nem tudom, hogy ezek hatására, vagy ezek ellenére, de a jég kezd megtörni,
és egyre többet mesél. Legtöbbször vacsora közben ered meg a nyelve, illetve a
közös játékok alkalmával. Sokszor meséli el ugyanazokat a dolgokat, de legalább
tudom, hogy mi az, ami a legjobban foglalkoztatja. Persze minden percéről így
sem tudok (és gyanítom ez most már életem végéig így lesz :(),
de ha a fontosakat elmeséli, már örülök. A beszoktatásnak már vége, talán túl
jól is sikerült (erről itt :)), de azért igyekszem a kérdezősködést visszafogni,
és kivárni, amíg magától mesél. Most már eljutottunk odáig, hogy néha akkor
is elkezdi az élménybeszámolót, amikor érte megyek az oviba. (Pl.: Képzeld el, a
tornaórán lábujjhegyen futottunk. Képzeld el, ma az udvaron Levikével jártunk. :)) Arra
törekszem, hogy ilyenkor a „Skatulya bácsi” ne jöjjön elő belőlem, ne kezdjek
el okoskodni, főleg, ha valami rosszalkodásról számol be. (Pl.: X nem fogadott
szót a Kati néninek. Y-nal veszekedtünk.) Próbálok figyelmes, megértő, de leginkább
elfogadó hallgató lenni, hogy minél szívesebben és főleg minél többet meséljen.
Ti hogyan oldjátok a „hírzárlatot”?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése